Klió 2000/3.
9. évfolyam
Az utóbbi években úgy tûnik, nagyon elmaradtunk az orosz könyvek bemutatása terén, s így abban is, hogy nyomon kövessük, miként alakul az orosz történészek (legalább egy részük) gondolkodása.
Károlyi Mihály mondta egykor, hogy nálunk minden egy éjszaka alatt történik – így nálunk egy-másfél évtized alatt nagyon lecsengett a szociáldemokrata-kutatás, vagy ha újabban feltûnik, az is csak olyan kicsengéssel, hogy a baloldali szociáldemokraták miként árulták el a pártot 1947/48-ban. Ezzel szemben az utóbbi 5–6 évben Oroszországban szép számban sorjáznak a tanulmánykötetek, monográfiák, tanulmányok, amelyek a hosszú ideig „tiltott övezetbe” betörve, sokféle forrásanyagra támaszkodva visszatérnek a szociáldemokráciához, pontosabban hangsúlyozottan a mensevikekhez, akikben ellenalternatívát fedeznek fel a tegnapi bolsevik múlttal szemben, ám hangsúlyozottan nemcsak az elutasítókat, ellenállókat láttatják bennük, hanem azokat is, akik tényleges pozitív alternatívát is tudtak állítani.
Ám ha mindez igaz is, mindjárt bevezetésként megjegyezhetjük, hogy a rehabilitációt és az „újrafelfedezést”, itt is furcsa mellékzörejek kísérték. Ezekre a következõkben részletesen ki is térek.
A kötet elé Urilov írt tulajdonképpen nagyívû bevezetõ tanulmányt Milyen örökségrõl kell lemondani címmel. Az az Urilov, aki az 1990-es évek közepétõl egyre másra írta „mensevik tanulmányait”, és 1995-ben jelentette meg hatalmas forrásanyagra épülõ, terjedelmes és gondos J. O. Martov-életrajzát.
Urilov a tanulmánya címéül választott mondathoz híven, igen polemikus hangon mond búcsút a mensevikekrõl szóló egész szovjet történetírásnak. Annak, amely a legkirívóbb módon, nemcsak a múltból nálunk is ismert módon, megalkuvással, likvidátorsággal, majd a gyõztes 1917-es forradalom hátbatámadásával vádolta „általában” a mensevikeket. Urilov persze talál rá példát, hogy van olyan orosz szerzõ, aki ezt az ottan is bekövetkezett „rendszerváltozás” után is megteszi. A mensevik vezetõ személyiségekkel kapcsolatban pedig felidézi a hajdani mensevik Trockij eléggé ismert Martov-jellemzését. Ennek lényege, hogy Martov „kitûnõ koponya”, rendkívül éles elme, nagy tudású, de akaratszegény, a döntõ pillanatokban tétovázik (ezt a tételt, ismeretesen, nagyon sokan átvették, Lunacsarszkij is a maga terjedelmesebb Martov-portréjában, és ez a beállítás kanonizálódott), amit azután Urilov meggyõzõen cáfol.
Itt azonban a recenzensnek három nagyon lényegi aggálya van. Részemrõl nem szeretem sem azt, ha általában beszélnek szovjet történetírásról, sem azt, ha általában mensevikekrõl. Az utóbbiról persze Urilov és a kötet más orosz tanulmányírói is pontosan tudták, errõl szólnak is, hogy milyen nagy különbségek mutatkoztak a mensevikek között történetük majd minden szakaszában. S ahogyan a mensevikeket nem lehet egy kalap alá venni, roppant leegyszerûsítésnek vélem azt, ami az újabb évtizedben nálunk is, s minden jel szerint Oroszországban is tapasztalható: nevezetesen, hogy általában beszélnek a szovjet történetírásról, „általában” marasztalják és vetik el. Az adott témában maradva, aki kicsit is foglalkozott vele, tudja, hogy mekkora különbség van az 1920-as és az 1930-as évek szovjet történetírása között. És szorosan a mensevikeknél maradva, hosszú ideig mégiscsak a mensevik D. Rjazanov állt a Marx-Engels Intézet élén, és nem véletlenül õ tette közzé Plehanov írásainak 24 (!) kötetét ugyancsak az 1920-as években. Plehanovnál maradva pedig, még ugyancsak a szovjet korszakban jelent meg levelezésének három kötete az 1970-es években. S ugyancsak az 1920-as években még megjelenhetett az elit mensevik történész, N. Rozskov kiváló, hétkötetes szintézis munkája (e sorozat kritikus, 1917-es évvel záruló kötetét – nagy késéssel – e sorok írója fedezhette fel újra a magyar közönségnek), vagyis nagyon nagy hiba lenne ezt a szovjet történetírást így árnyalás nélkül leegyszerûsíteni. (Itt utalhatok arra is, hogy ugyanebben a témában az 1995. évi Történész Világkongresszuson felemelte tiltakozó szavát N. A. Kan, a hajdani szovjet kutató, jelenleg svéd egyetemi professzor is.)
S a mensevikeknél és Rozskovnál, valamint az említett szintézisénél tartva, Rozskov – aki Martov csoportosulásának már 1917-ben is egyik feje és a kormány mensevik államtitkára volt – világosan leírja, hogy milyen lényegi kérdésekben ütköztek egymással a mensevik csoportok és koncepciók.1
Urilov hangsúlyozza, hogy az utóbbi évtizedben bekövetkezett a mensevikek felül- és felértékelése, és ebben bizonyára igaza van. Még abban is, amikor aláhúzza, hogy ez nem elégséges (s ebben vitázik a „régi”, a bolsevik koncepció örököseivel). Ám az már nem áll, hogy az 1990-es években érkeztek az elsõk, akik „felfedezik Amerikát”.
S egyúttal bekövetkezik (ahogyan már eddig is érzékeltettem) egyfajta átesés a bibliai ló másik oldalára. Elõször is Urilov és a többiek is többszörösen és nagyon hangsúlyozottan köszönetet mondanak Leopold Haimsonnak, az amerikai Columbia Egyetem professzorának, aki mintegy úttörõje a mensevik történetírásnak. Mindebben megint sok igazság van. Haimson valóban kitûnõ könyvet írt a mensevikekrõl, nagy kutatást végzett, és árnyalt, higgadt értékeléseket adott, és a gazdag amerikai források és felvásárlások révén forráskiadványokat is megjelentetett. Haimson valóban szoros kapcsolatokat épített ki a szovjet-orosz történészekkel, közös kiadványokat jelentettek meg, amelyek a tények ismeretében, aligha az orosz fél pénzén jelentek meg.
Mindez mit sem von le Haimson írásainak tudományos értékeibõl – de mégsem kellene úgy írni róla, hogy elõtte nem volt semmi, és õ találta meg az utat. Igaz, Urilov megemlékezik az éppen Martov életútját megíró ausztráliai Getzler munkájáról is – és még hosszabban az USA-ba emigrált mensevikekrõl, akik sokat tettek a mensevik örökség megmentése érdekében (köztük Fjodor Dan özvegye, Lidia Dan, a neves és nálunk alig ismert történész, Borisz Nyikolajevszkij és mások). E felsorolás valós és lényegi – ráadásul a felsoroltak együtt is mûködtek annak idején (mármint a múltban) Haimsonnal. Ámde a felsoroltak között szerepel Borisz Szapir, a hajdani mensevik fiatal, aki késõbb a neves amszterdami intézetben (IISC) vezette az orosz szekciót, a aki hatalmas munkásságot fejtett ki, többek között közreadta Dan levelezésének vaskos kötetét, avagy Vperjod írásait.2 Ámde ugyanez a Szapir hangsúlyozta, hogy a mensevikekre vonatkozóan létezik egy amerikai és egy amszterdami iskola. Kifejtette azt is, hogy ezek között mi a különbség. Urilov azonban emellett elment, és Szapirt besorolta a többiek – az amerikaiak közé.
Továbbá volt egy „francia iskola” is, többek között Georges Haupt idejében, az õ vezetésével jelent meg ott oroszul I. Cereteli önéletrajza, nem beszélve a francia szerzõk „mensevik írásairól”. S itt jelent meg Charles Rappoport önéletrajza is, aki pedig ugyancsak sokszorosan megemlékezik a mensevikekrõl. Ám errõl a francia forrásról nem esik szó. Az amerikai túlságosan egyeduralkodó.
S ez a „lovon való átesés” még az olyan kitûnõ történésznél is jelentkezik, mint O. V. Volobujev, aki joggal hangsúlyozza, hogy a grúz területen a mensevikek különlegesen befolyásosak voltak (megjegyzendõ, azt nem említi, hogy a bolsevikok is), és egyetlen személyt emel ki közülük: N. Zsordaniát, majd megemlíti sajátos jegyeiket, hogy elvetették a proletár diktatúrát és erõsen nemzeti kötõdésûek voltak. Ám ez a kép is iszonyúan leegyszerûsített, így hamis is. Akár Zsordania saját, az USA-ban kiadott önéletrajza tükrében is. Elõször is Zsordania német és lengyel egyetemen lett szocialista, sõt hangsúlyozottan marxista (ez egy következõ kérdéskör, amire visszatérek). Ennek kiemelése Volobujevnél hiányzik. Miként az a beállítás sem igaz így, hogy egyszerûen „csak” demokraták lettek volna. Éppen ezen a ponton léptek túl – amirõl Zsordania bõségesen beszél. Miként nem egy esetben a „revizionista”, számtalan esetben éppen kritikus idõben bírálta a központi orosz mensevikeket, amiért nem elég kezdeményezõk – a kadétokkal szemben is (ezt önéletrajzában is hangsúlyozza). Ebben a beállításban túlságosan is az 1990 utáni orosz viszonyok levegõje érzõdik.3 Miként ezt érzem még nemzeti vonatkozásban is. Mert igaz, hogy Zsordania és a grúzok természetesen az autonómia hívei voltak, de ellenzékiségük jócskán abból táplálkozott, hogy a cári, militarista és despota, bürokratikus uralommal álltak szemben – így távolról sem mindig erõltették a függetlenséget, fõleg nem a teljes elszakadást!
S itt visszaérkezünk egy másik alapkérdéshez, amit Urilov méltán hangsúlyoz, hogy a mensevikek, mint általában a szociáldemokraták, a „nyitott ház” hívei, többféle irányzatnak adtak helyet, sõt a bolsevikokkal szemben nem követelték a legális szervezetek, mindenekelõtt a szakszervezetek alárendelését „a pártnak”. Mindez fontos is, igaz is. Azonban – s ezt Urilov is megállapítja – az 1890-es években a szociáldemokraták általában marxisták voltak. Így a mensevikek is.
Illetõleg volt egy nevezetes csoport, az ún. „legális marxisták” köre, akik csak fenntartásokkal fogadták el a marxizmust, és késõbb a nemzetközi revizionista iskolához orientálódtak. Köztük voltak olyan nagy nevek, mint Bergyajev, Sztruve, Bulgakov. Megjegyzendõ, javarészük soha nem volt párttag (e jelenség nálunk is ismert, lásd Szabó Ervin vagy Vámbéry Rusztem mûködését). Ám érdekes az az idézet, amit Urilov e vonatkozásban Bergyajevtõl idéz – visszapillantóan saját maga marxista korszakáról. S ez ekkor sem szimplán pejoratív.
Ám akárhogyan is, ahogyan még az 1970/80-as években is a kemény lenini és marxi elemzések és ítéletek voltak a perdöntõek a szovjet történetírásban, az 1990-es években a kételkedéseken túl, egyértelmûen a „legális marxisták” felértékelése következett be.
S ezen túlmenõen világosan jelentkezik már orosz munkákban is az utóbbi években, ami Urilov tanulmányában is, hogy Marxszal szemben, „az õsapák” között Lassalle-t találják meg. Ebben még nem lenne semmi „borzasztó”, csakhogy Marxot megint egyszerûen éppen Lassalle-lal szembeállítva, úgy jelenítik meg, hogy Lassalle volt a demokrata – Marx pedig nem. (Egyéb összefüggésekbõl kiragadva.) Azután Lassalle-tól vezet az út az orosz „legális marxistákig”, és a (parlamentáris) demokrácia mindenek fölé helyezéséig. Ismét csak „a máról szól a rege”. Miként abban is, hogy az egész 1917 utáni korszakot egyszerûen negatív jellel látják el – hogy azután másutt megint árnyaltabban érzékeljék, érzékeltessék, hogy a mensevikek mérvadói mégsem mentek együtt a szovjet rendszer megdöntõivel. (Errõl külön tanulmányok is szólnak.)
Végeredményben, valamennyi kritikai észrevételem mellett és ellenére is méltán üdvözölhetem ezt a könyvet és ajánlhatom minden érdeklõdõnek; belõle nemcsak az orosz-szovjet múlt ismerhetõ meg jobban, hanem jól kitapinthatóan „a be nem fejezett jelen” is.
Menyseviki, mensevizm. Szbornyik sztatyej (Mensevikek, mensevizmus. Tanulmánygyûjtemény) Moszkva, 1998. 191 o.
Jemnitz János
1. Jemnitz János: Az 1917-es orosz forradalmi folyamat. Még egyszer más szempontból. In: 1917, és ami utána következett. Magyar Russzisztikai Intézet. Budapest, 1998.
2. Borisz Szapir életítját magyarul lásd A nemzetközi munkásmozgalom történetébõl. Évkönyv, 1982.
3. Zsordania életutját, bõséges idézetekkel és Nyikolajevszkij és éppen Hamson bevezetõjére való utalással, lásd NMTÉ. 1993.